Emlékszel a Kis herceg rózsájára? Amikor a szeretett, széltől is védett virágát magára hagyja, a kis herceg a Földön megpillant egy mezőnyi hasonló rózsát. E felismerés boldogtalanná teszi, de a róka vigasztalására felismeri, hogy az ő rózsája mégis egyedi: „Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az igazság az, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat. Mert őt hallottam panaszkodni, meg dicsekedni, sőt, néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám…”
Most éppen szomorú vagy és azt fontolgatod, hogy elhagyod a „bolygódat” mert már sokadikszor is megszúrta kezed a rózsád tövise? Igen, megoldás ez is, csakhogy a mezőnyi rózsa egyike sem mentes a tövisektől és mind védekezésre használja a tüskéit. Ha nem a legalkalmasabb helyen, nem a legalkalmasabb módon érsz hozzá, mind sebeket ejt rajtad. A megfutamodás helyett arra a kérdésre keress választ, hogy valóban a te rózsád e ő. Ha igen, azzal a legegyszerűbb módszerrel, amit az emberek kommunikációnak, metakommunikációnak hívnak, ébreszd szeretetedet tudatára őt, hogy harmónia uralkodjon bolygótokon.
hozd vissza életedbe a boldogságot
Hozd vissza életedbe a boldogságot!
Most legyintesz és azt gondolod, ááá, újabb próféta, aki azt hiszi, majd ő megmondja a tutit, de szavai mögött valójában semmi nincs. Igazad van akkor, ha a boldogságot egy azonnal beköltözhető monacoi villa testesíti meg számodra. Ennek megvásárlásában nem tudok segíteni neked. Ha azt várod, hogy helyetted megtegyem az első, a következő és a sokadik lépést a TE vágyaid teljesülésének irányába, akkor sem tudok segíteni neked, DE meg tudom világítani az utat, amelyen eljuthatsz akár a monacoi villád megvásárlásáig is. A boldogság benned van. Az én szerepem, az önismereti tréning által, annak a felszínre segítésében van. Azoknak a gondolatoknak az elhessegetésében, hogy te úgysem vagy képes megtenni. Az önismereti tréning nem más, mint azoknak a szunnyadó tehetségeidnek, képességeidnek, energiáidnak az előcsalogatása, amelyek lehetővé teszik álmaid elérését. Mert a boldogság nem más, mint beteljesült álmaink keltette örömérzet. Ne kábítsd magad olyan gondolatokkal, hogy ez neked úgysem menne. A lemondás erőltetése csak fájdalomcsillapító, amit azért veszel be, hogy ne fájjon a boldogság hiánya. Ehelyett mozgósíthatnád energiáidat annak érdekében, hogy visszahozd életedbe a boldogságot.
Miközben fotóstáskája tépőzárát nyitotta, a meglebbenő szél anyja hangját hozta felé. Nem emlékszem a dalra-nyílalt belé a szomorúság-pedig belőle is ennyi maradt már: hangja emléke. Kattant a kamera és kattogtak agyában anyja kedvenc népdalának szavai, amelyeket izgalmában nem tudott úgy mondatokká fűzni, ahogy azok elhangzottak valamikor a régen-múlt időben. Szívemben én is csak egy koldus vagyok. Igen, ez az. A dallamot is hallja már, miközben megtalálja azt a pozíciót, ahonnan a legjobb felvételt készítheti erről a nem mindennapi látványról. Vajon nem mindennapi? Egyikük most indult, szemében a végtelennel, a másik már a pad deszkáit is puha dunyhaként értékeli, amin szépeket álmodhat. Vajon nem mindennapi? Egyikünk most indul és hiszi, hogy az út nem töri fel cipősarkának puha bőrét. A másik szíve darabkáit illesztgeti össze minden ébredés után és talpa, akárcsak a lelke, keményebb már a menyasszonyi cipő bőrénél. Bezárja a táskát. Gépében ott van a megörökített élet. Boldogság és bánat. Miközben a dal halványul fülében, a szavakat ízlelgeti. Boldogság. Bánat. Oly egyformán cseng, oly közel áll egymáshoz… Én hiszem, hogy mi választhatunk. Hiszem, hogy a mi döntéseink, hitünk, belénk szövődött reményeink és álmaink erősségének függvényében lesz életünk jelzőjében több vagy kevesebb zöngés vagy zöngétlen mássalhangzó.
Kisvirág. így szólított akkor is, amikor a lelkét és az agyát is tépáztam ugyanazzal az intenzítással. Nem, nem a normális nők határozott elutasításával, hiszen az túlságosan is energia sporolásnak számított volna és ez valamiért nem akar az én műfajommá válni, hiába emlegetem már-már a magaménak. Én valahogy mindig az érthetetlenségig túlkomplikált dolgokat preferáltam, ezeket építettem be előszeretettel életem homokváraiba, hogy aztán megtaláljam azokat a szélvitte szemcsék között és magyarázatként szolgálhasson a valamiért állandóan az arcomra kívánkozó könnyeimre. Kisvirág. …Leváló festékmáz…
